anno valahogy kimaradt ez a film, pedig nagyon meg akartam nézni
egy ismerősöm hivatalos volt a premier előtti vetítésre, de végül nem ment el (és így engem sem hívott :P :D)
akkor mondjam egy ejnye-bejnyét, hogy de kár, engem érdekelt volna
pedig visszajelzése is nagyon + volt a filmről
de aztán tényleg elmaradt, hogy megnézzem
most pótoltam
hát, nem tudom, moziban, nagy vásznon jobban tetszett-e volna, de így eléggé uncsinak találtam
leszámítva a dalokat és az éneklést, amit Timothée Chalamet saját maga „csinált” – és ezért abszolút elismerés jár neki (btw: gitározni és szájharmonikázni is megtanult, az is mind tőle, „belőle” jön ;))
viszont azt látni a filmben, hogy ez a csávó egy kedves, tehetséges, őszinte „vidéki” (Amerikában mi NEM vidék?! :D) gyerek volt, aki miután befut, váltogatja, használja és kihasználja a nőket, eldobja a barátságokat, felrúg mindent és még arcoskodik is hozzá
vigyázat! picit sarkítok, tipizálok, de összességében nem egy szerethető figura, ez van
illetve: ez szubjektív dolog… 1-2 kedves gesztusa megjelenik (HA azok éppen nem kitaláltak… erről írok még :P)
tiszteletet maximálisan érdemel, hiszen a művészetében ment (és megy a mai napig is – long live Dlyan! <3 (jelenleg 84 éves)) a maga útján, és nem érdekelte, hol van (szó szerint, hogy MILYEN RENDEZVÉNYEN van :D :D), mi az elvárás, a trend – bátran váltogatta a stílusokat, és azt csinálta, amit szeret, amihez kedve volt
EZ az igazi szabadság, ezt adom, vallom
ha valamiért, ezért nem tudom elítélni…
(és a végén Joan Baez ezt is mondja neki, hogy ez sikerült elérnie…)
csak közben végiggyalogol olyan embereken, megtapos olyan dolgokat, amit nem biztos, hogy kéne
az örök kérdés persze ez: mennyire áldozhatod fel ezeket a Művészet oltárán?!
a művészek valszeg’ azt mondják, hogy a cél szentesíti az eszközt… és mivel nem vagyok művész, csak egy födi halandó, ki vagyok én, hogy eldöntsem, igaz-e ez?!
mindenkinek igaza van – a maga szempontjából
az oroszlánnak is, ami megeszi az antilopot…
felmerül bennem, hogy amúgy miről akart szólni ez a film és hogyan illeszkedik a ’biopic’-ok sorába: Elton John, Freddie Mercury, illetve korábban Ray Charles vagy Johnny Cash életéről + munkásságáról is készült film (amit u.ez a rendező, James Mangold jegyez)
nehéz lenne megmondani, melyik volt a kedvencem – talán az Elton Johnról készült nem jött be… a másik 3 zseniális volt a maga nemében
ez a film tele van valós szereplőkkel, mármint zenészekkel, kortársakkal, kollégákkal – a 85-95%-uk nem kitalált karakter
az sajnos más kérdés, hogy a valóságban baromian NEM ÍGY történtek a dolgok (és igen-igen, ez sok más filmben is meg van változtatva (a ’Bohemian…’-ben is), de valahogy ott kevésbé zavartak), és sajnáltam, hogy ennyi mindent a „drámaiság”, vagy az „eladhatóbb” sztori kedvéért átírtak
hozok azért erre pár példát:
- Sylvie Russo (Elle Fanning) valójában Suze Rotolo, Dylan egykori barátnője, majd felesége – sok sztori így volt valójában is, de azért a fantáziájukat is jócskán eleresztették
pl. nem volt ott a ’65-ös Newport Folk Festivalon, akkor már rég szakítottak
- Dylan Joan Baezzel való viszonya, kapcsolata is messze nem így volt… nem is ’62-ben kezdődött, hanem később, ja, és ők is már rég szakítottak ez a bizonyos (botrányos) N. F. F. előtt
- a film egyik legszebb része az eleje, amikor Dylan bemegy Woody Guthrie-hoz a kórházba… VILÁGOS, hogy nem így volt… a dalt a találkozásuk UTÁN szerezte csak, nem előtte… (és – hozzáteszem – egy korábbi dalát, a ’Song To Bonnie’-t írta, formázta át…)
de jah, ez szebb volt, mint a valóság… kétségtelen :D :P
- Dylan nem járt Pete Seeger (Edward Norton naggggyon jó, és az egyik legcukibb, legemberibb karakter <3) TV-showjában, és így nem találkozott ott semmilyen Jesse Moffette nevű blues zenésszel (ő full kitaláció)
de igen, persze, ez is egy király jelenet volt
- Dylan Johnny Cash-sel való barátsága, levelezése valós – hála ég –, viszont ő SEM volt ott ezen a bizonyos ’65-ös fesztiválon
igaz, a gitárját egyszer tényleg átadta Bobnak, de NEM OTT és nem akkor…
- maradva még ennél a fesztiválnál: amikor valaki a közönség soraiból bekiabál neki, hogy „Judas!” – na, mire tippeltek?! persze, hogy az sem itt történt…
az író-rendező, James Mangold le is nyilatkozta, hogy ez nem egy klasszikus ’biopic’, nem is akar az lenni…
ezt értjük, elfogadjuk, hagyjuk meg neki a művészi szabadságot, hogy változtasson dolgokon a drámaibb hatás kedvéért
de hogy itt miért zavart, a ’Bohemian…’-ben meg miért nem?! talán azért, mert az a film vitt magával, behúzott, nagyon tetszett
ezt meg sok helyen lassúnak és uncsinak találtam
olyan az egész, mintha egy ilyen tészta lenne, amit gyúrnék, gyurmáznék, de folyton kicsúszik a kezem közül
ami a LISZT benne, az egyértelműen a dalok – az összetartó erő…
sok Dylan dalt ismerek és szeretek is, azok kb. mind el is hangzottak
viszont MÉLYSÉGEIBEN én – sajna – nem ismertem meg ezt az embert :(
nem nagyon értem a motivációit, hogy miért ilyen – talán, ha több bepillantást kaptunk volna a múltjába, a gyerekkorába?!
sztem. segített volna…
tippelgetek…
a végére még annyit, hogy ha már Timmy fiúnál megemlítettem, úgy illik, hogy azt is elmondjam, hogy ŐK is mind saját hangjukon énekeltek: Edward Norton, Monica Barbaro, Boyd Holbrook
pár szóval összefoglalva azt tudom mondani, hogy OK film, elmegy, érdemes adni neki egy esélyt, de engem sajna egyértelműen nem „vitt” el annyira magával, mint ’A nyughatatlan’, a ’Bohemian Rhapsody’ vagy a ’Ray’ – azokat mind többször is láttam <3
ezt nem hiszem, hogy újra megnézném… :(

(Fotó: nytimes.com)

(2025. november 30.)