Damn Yankees (1958)
aki esetleg azt hinné, hogy a Lola név a filmtörténelembe ’A lé meg a Lola’ c. ’98-as német mozival, vagy esetleg Nabokov regényfeldolgozásával (’Lolita’) került be, az nem is tévedhetne nagyobbat
Lola ugyanis a ’Damn Yankees’-zel „született meg”, vagyis inkább vált ismertté
hogy miről is beszélek?
tudjátok, hogy nagyon szeretem a musicaleket, a zenés-táncos filmeket
aki pedig azokat szereti, és kicsit leás a filmművészet múltjába is, óhatatlanul szembetalálkozik Bob Fosse nevével, aki egyben volt színész-(kicsit) énekes, koreográfus-táncos és rendező is
hatalmas tálentum volt a pasi
az ő neve pedig összeforrt a múzsájával, Gwen Verdonnal, aki remek színésznő-énekesnő volt, de ő is elsősorban a táncával varázsolta el az embereket
mindketten fantasztikus karriert futottak be, de elsősorban azért Fosse az ismertebb
díjak, elismerések, és mind közül a legemlékezetesebb, hogy Bob Fosse nyerte meg az Oscart a ’73-as díjátadón, mint legjobb rendező (’Cabaret’), szemben Francis Ford Coppolával (’The Godfather’)
ez akkor nagy port kavart, érthető módon ;)
Fosse és Verdon viszonya túlmutatott a filmvásznon és a színpadon is, hiszen összeházasodtak és egy nagyon furcsa, viharoktól nem mentes, de a sírig tartó (Verdon ott volt, mikor Fosse összeesett és kórházba került, majd meghalt) szerelem volt az övüké – még akkor is, ha elváltak
róluk készült a fantasztikus ’Fosse/Verdon’ sorozat, amit világos, hogy megnéztem
ha nincs is minden benne (mert az lehetetlenség lenne), de nagyon jól bemutatja a történetüket és persze tele van zenével, tánccal
Sam Rockwell és Michelle Williams szuperül alakítják a két főszereplőt
utóbbit nem kedvelem annyira, de ebben a filmben iszonyat jó
ajánlom! ;)
de, hogy visszakanyarodjak a ’Damn Yankees’-hez és Lolához…
azért jelentős ez Fosse és Verdon életében, ugyanis itt találkoztak először
a Broadway-show ’55-ös (egy regény szolgált alapul hozzá)
Lola szerepére mindenképpen táncosnőt szerettek volna, mert ugyan kell énekelnie is, de a tánc központi szerepet játszik a karaktere kapcsán
nem Verdon volt az első választás, de végül felmerült a neve
a koreográfus, Bob Fosse eléggé kritikusan állt hozzá és mindenképpen találkozni akart vele, mielőtt felveszik és elkezdik a munkát
nos, INNEN indult az ő szakmai és emberi kapcsolatuk (’60-ban házasodtak össze amúgy; közös gyerek is lett)
a Broadway-musicalből 1958-ban készült el a film, szinte teljesen a színpadi stábbal, művészekkel (kivéve a főszereplő pasit, Joe-t, aki a darabban Stephen Douglass volt, a filmben pedig Tab Hunter)
Gwen maradt Lola
durva, de a film 46. percéig nem is szerepel, nekem mégis ő a főszereplő benne
annyira uralja a vásznat, hogy az döbbenetes
nem csak a táncos jeleneteivel, de igazából a színészi képességeivel is (Tab H. fényévekkel le van maradva :P)
mint említettem, a ’Fosse/Verdon’ sorozatban ezzel a filmmel és a forgatással is kiemelten foglalkoznak, hiszen itt kezdődött minden
épp ezért több dal is szerepel a sorozatban
ezek közül is a "Heart" engem nagyon megfogott (ezt 3 baseball játékos és az edzőjük énekli)
sztem. a világ legjobb és legviccesebb motivációs-dala
imádom!
de nagyon ismert még a "Who's Got the Pain" is, amit Gwen és Bob ad elő a filmben
naggggyon komoly a koreográfiája, tele tipikus Fosse-mozdulatokkal
illetve Lolának van még 2 meghatározó dala, a "A Little Brains, A Little Talent", ami kb. mindent elmond arról, hogy mi kell a pasiknak :D :D
kimondottan pikáns ;)
illetve az a dal, ami igazán beírta magát a musical-történelembe: "Whatever Lola Wants"
a filmet a UK-ben konkrétan ezzel a címmel jelentették meg, ugyanis nem merték a ’damn’ szót használni (prűd britek! :D)
a "Whatever Lola Wants" full rajta maradt Gwenen egész életében, sokat énekelte, meg viccelt ezzel
igazából egy szürreális csábítási jelent, ami nekem inkább vicces és talán rémisztő is kicsit, mintsem szexi – nos, nem is jön be neki ;)
nem működik az „alanyon”, akit el kéne csábítania
de az TÉNY, hogy Verdon olyat alakít, amit sztem. kevesen tudnának (vagy tudtak akkoriban) megcsinálni
borzalmasan profi
és még egyszer: nem csak a tánc, a színészi játék is
a film története nagyon egyszerű, könnyen érthető, kiszámítható – ma már azt mondanánk rá, hogy gagyi -, de ne feledjük el, hogy az ’50-es évekről beszélünk…
van egy középkorú házaspár, ahol apuka folyton a baseballt nézi és szidja a csapatokat, anyuka meg tök unja már ezt
megjelenik az ördög (manager formájában) a férjnek, és felajánlja neki, hogy megfiatalítja, plusz hatalmas baseball-játékost csinál belőle, ha otthagyja a nejét
a pasi kötélnek áll a siker, a csillogás reményében (amit meg is kap), de tök hiányzik neki a felesége, így (fiatal önmagaként) kivesz a nőnél egy szobát
az asszony persze mesél neki a férjéről, aki csak úgy eltűnt, lelépett, de ő bízik benne, hogy visszatér
azért pár embernek (újságírónő) szemet szúr, hogy ki ez a srác, honnan jött, miért nem ismeri senki, ha már ekkora tehetség
hónapok alatt hatalmas rajongótábora lesz
az ördög jobbkeze Lola, akinek az lenne a feladata, hogy eltérítse a pasit a nejétől… (de mint írtam, nem megy neki… emiatt pedig tök megszereti, tisztelni kezdi (mert hűséges) és barátok lesznek)
világos, hogy az ördög mindenféle trükköt bevet, cselhez folyamodik, még Lolát is visszaváltoztatja boszivá (na, az tényleg eléggé gáz rész :P), hogy megszerezze a pasi lelkét, de hát – mint sejtjük – ez nem jön össze neki
happy end
meglesz a baseball kupa, a nagy siker is, de Joe mégis visszaöregedik és hazamegy az asszonyához
mondom, hogy szögegyenes :D
hogy kicsit Fosse munkáját is dicsérjem: a "Shoeless Joe from Hannibal, Mo" és a "Two Lost Souls" koreográfiája iszonyatosan jó és emlékezetes
meg mondom, Lola betétei is…
mindamellett, hogy tényleg nem kell sokat gondolkodni közben, sem izgulni, szerintem egy nagyon szerethető kis film, szuper dalokkal
annak, aki szereti az ilyet <3
(szóval nekem :D)
(Fotó: quadcinema.com)
(2020. május 16.)
