Ígérem, hogy visszatérek / Proxima (2019)
amikor amerikai filmekben a főhős (aki egy felnőtt) megígér a gyerekének valamit (hogy visszajön, hogy megvédi, hogy nem lesz baja, hogy sosem hagyja el stb.), a gyerek pedig visszakérdez, hogy „de megígéred?”, a felnőtt pedig azt válaszolja, hogy „igen, megígérem” – na, OTT és AKKOR eldőlt, hogy meg fogja szegni a szavát
ez kb. 100%-ig biztos
utána meg nagy dráma lesz ebből és később a gyerek vádlón emeli rá a könnytől áztatta szemeit, hogy „de megígérted!!”
óriási közhely és milliószor ellövik
utálom!
ami jó hír: EZ a film NEM ILYEN :)
hála ég!
nagyon messze áll minden közhelytől…
érdekes és szerethető
nem azt mondom, hogy életem legjobbja, mert a dráma eléggé lassan bontakozik ki és hatalmas fordulatokra sem kell számítani, de egy teljesen vállalható alkotás, két okból is
egyrészt: annyira jól bemutatja az asztronauták kiképzését, hogy én még ilyen jót eddig nem láttam
több szempontból is megnézhetjük, hogyan készülnek fel testileg és lelkileg a megmérettetésre
másrészt: Eva Green (aki már nagyon fiatalon megmutatta a tehetségét – IMÁDOM az ’Álmodozók’ c. filmet, nekem abban tűnt fel először...) fantasztikus választás volt erre a szerepre
ha jól tudom, Diane Kruger is "bejelentkezett" érte, de a rendező, Alice Winocour inkább Greent választotta
a színésznő tökéletesen megfelelt, hiszen kitűnően beszél franciául és angolul is (itt az angolra rátesz egy francia akcentust, de amúgy megy neki anélkül is, természetesen :P), de emellett oroszul és németül is voltak mondatai
látszik, hogy fizikailag is nagyon rákészült a szerepre, sok olyan felvétel van, amiben bizonyítania kellett az állóképességét (hiszen asztronautának képzik ki)
+ a drámai karaktert is remekül hozza, mert a felkészítő jelenetek mellett a színészi alakítás azért ebben mutatkozik meg a leginkább
miatta (is) mindenképp érdemes megnézni a filmet
hogy egy csavarral visszaugorjak a bevezető tézisemhez: hála ég, ő semmi ilyet nem ígér – nagy szavakkal – a kislányának, vagy ha mond is hasonlót, az tutira nem közhelyes
no, de lássuk egy picit jobban a sztorit (magamhoz hűen nem fogom hosszasan részletezni…): egy elvált édesanya (Sarah - Eva Green) egyedül neveli a kislányát (Stella - Zélie Boulant-Lemesle) és közben az űrbe készül
teljesen pontosan a Marsra
a 3 fős csapatnak ő lesz az egyedüli női tagja
kislánykora óta erre vágyik, bár senki nem hitt ebben, vagy nem támogatta túlzottan, ő ment előre a céljaiért
Németországban élnek, az ex-férjével nem túl ideális a kapcsolata, viszont a kislányát – aki egy különleges gyerek (kicsit ’special needs’) - nagyon-nagyon szereti
intim, meghitt a viszonyuk, de az életüket teljesen átszövi az űr (a cicájuk neve Laika :D és hát a kislányé meg Stella); a gyerek is tisztában van vele, hogy az anyja egyszer elrepül majd
ez meg is történik… pontosabban jön a felkészítés, Oroszországban
Stella az apjához kerül, és bár az anya nem örül ennek, de hát nincs más/jobb megoldás – szerencsére azonban az apuka (aki szintén szakmabéli) tök várja, kialakít egy szobát neki, végül jól ellesznek
az anya pedig elkezdi a kiképzést, a tanulást, majd jön 2 hét karantén, hogy nehogy valamilyen bacit vigyen magával a kis kabinban... és a kilövés
közben pedig próbálja telefonon, videóchaten tartani a kapcsolatot a kislányával
egy ideig ez cuki, meg izgi, de aztán Stella elkezd bedurcizni
szomorú is, hogy elválik az anyjától, meg dühös is rá
ez valahol érthető… meg ismerjük a gyermeki reakciókat
Sarah ezeket elég jól kizárja magából – az elején -, de egyre inkább az érzések hatása alá kerül
gondolom, előjön az „önző vagyok”, „rossz anya vagyok” stb.
ezeket nagyon jól bemutatja a film
nem jönnek össze a találkozók a kislánnyal vagy nem úgy, ahogy szerették volna, Stella pedig egyre zárkózottabb lesz, nem akar már dumálni az anyjával
Sarah pedig eljut oda egy ponton, hogy már nem is akar látni több videót róla, mert ez a csillagvárosi teljesítményén is kezd megmutatkozni – mármint a felkészítés során
van egy beugrós űrhajós, aki helyette indul el, ha nála bármi közbejönne, és bevallom, volt egy olyan érzésem, hogy ez lesz: nem fogja bírni, összeroppan, végül nem tud elrepülni
végül nem ez történik
az anya el tud köszönni a kislányától (előtte egyszer személyesen is találkoznak – no, az sem problémamentes), itt már csak üveglapon át, hiszen a nő karanténban van
kicsit ez is döcögős, de aztán úgy tűnik, egész okésan válnak el
pocsék érzés lehet, komolyan!
itt egy nő, akinek szembe kell néznie a sztereotípiákkal, mármint, hogy ez nem egy tipikusan női szakma, a pasik froclizzák (tisztelet a kivételnek), ki kell vívnia az elismerésüket és kb. dupla akkora bedobással dolgoznia, mint nekik (és hány ilyen szitu, munka van…), csak hogy bizonyítsa: itt a helye, méltó a küldetésre
az egyik csapattag, kvázi a főnöke Matt Dillon, aki (mint oly gyakran) egy eléggé dörzsis, bunkó pasit játszik – na, ő vágja a pofákat, meg sűrűn beszólogat
aztán, amikor Sarah megtörni látszik, mellé áll, falaz neki, dumál vele, segíti – NEM nagyon értem ezt a pálfordulást
hívhatjuk emberséges viselkedésnek, de nem passzolt a filmbe… meg Dillon karakterének jelleméhez sem, komolyan mondom
mindegy, kicsit csöpögős volt, de OK
a végén azért van egy fordulat, amit nem spoilereznék el – ez a kislány és az anya között játszódik le
szerintem eléggé meredek…
mármint, értem, miért tette a nő, de nem kellett volna
persze, széééép, meg cuki, de baromian szabályellenes :D (és ezzel a két társa életét, egészségét is kockáztatta, nem kicsit…)
összességében egy jó film, mondom, Eva Green miatt + a felkészítő részek is érdekesek, szuperek
nem izgultam alatta, nem sírtam alatta, olyan „rendben van”-mozi, de bizonyosan nem a legjobb, amit mostanában láttam
akit viszont érdekel a téma vagy a színésznő rajongója, annak mindenképp ajánlom ;)
jah, és az utolsó szó jogán: a végén jópár olyan asztronauta hölgyet mutatnak a gyerekeikkel, akik voltak már az űrben, akár többször is - ezért RESPECT! ;) <3 (EZ amúgy kedves és megható...)
* köszönet Bettinek és a Vertigo Médiának, hogy ott lehettem a bemutatón! :)
(Fotó: ft.com)
(2020. szeptember 15.)
