Szellemkutya / Ghost Dog: The Way of the Samurai (1999)
tegnap este egy kedves ismerősömmel (akiről kiderült, hogy a blogom lelkes olvasója... köszi, B.! ;)) Gus Van Sant és Jim Jarmusch munkásságáról beszélgettünk - kötői kép, tudom, de tényleg így volt :P
megállapodtunk benne, hogy G. V. S.-nek azért volt 1-2 "mellényúlása", de J. J. az esetek többségében nagyon betalált ;)
amit én láttam tőle eddig, az mind igen értékes volt (nagyon várom már az idei filmjét is!!)
eszembe jutott, hogy meg kéne néznem újra a TOP kedvencemet tőle, a 'Szellemkutyát', amit nem is tudom hány milliószor láttam már...
és igen, vili, megnéztem újra
most pedig írok is róla
ez a baj ezzel a bloggal, hogy a régi nagy kedvenceimről nem írtam még (mert amikor láttam őket, messze nem volt még a blog), de próbálok majd néha elővenni 1-1 régebbi filmet is, OK? (erre amúgy is érkezett már kérés ;))
szóval... hogy miért a 'Szellemkutya'?!
mert szerintem minden benne van, amitől jó lehet egy film
hiába "egyszerű" (a szó nemes értelmében) a sztori, minden világos - mégis izgalmas és szerethető
jó a történet, jók a karakterek, tökéletesek a színészek és van üzenete
J. J. szereti a király zenéket és a költészetet - és ez itt masszívan főszerepet kap
szerintem a zene és az idézetek (Hagakure: The Way of the Samurai, szerző: Yamamoto Tsunetomo) legalább olyan fontosak, mint a szereplők
RZA iszonyatosan állat zenét hozott össze a filmhez (és amúgy cameózik is egyet a végén; ő a terepruhás srác, aki tiszteletéről biztosítja Szellemkutyát) és a filmben szereplő dalok (másoktól) is zseniálisak (amikor Sonny Valerio tolja a Public Enemy számot, azon szakadtam)
imádom a pici összefüggéseket, az apró jeleket
pl. ahogyan Szellemkutya mindig 21-esre tekeri a hangerőt a kocsikban, vagy hogy minden bűnöző rajzfilmeket néz (és általában azok masszívan ARRA utalnak, ami épp történik)
csodálatos, ahogyan Forest Whitaker játszik
J. J. neki írta a filmet; azt mondta, ha nem vállalta volna el, akkor nem is készült volna el a mozi
nagyon jól ki van találva a karaktere
egy szamuráj New Yersey-ből, egy veszélyes, hidegvérű bérgyilkos, aki mégis galamblelkű
ezt CSAKIS ő játszhatta el
cuki, hogy a legjobb barátja egy Haitiből származó fagyiárus, aki egy szót nem beszél angolul; Szk. pedig nem ért franciául
és természetesen a kislány is édi
mondhatni, hogy neki adja át a stafétát - a tudását, a szamurájok útját
és amikor Pearline felemeli a pisztolyt, az utalás is erre
(utána pedig a könyvet is elkezdi olvasni...)
amíg néztem, eszembe jutott, hogy mennyit meríthetett J. J. munkásságából Guy Ritchie vagy Tarantino, de ennél a konkrét filmnél Spike Lee is beugrott
(ő sem rendezhette volna jobban :P)
nehéz megmagyarázni, hogy mi az, ami ennyire magával ragad benne, hiszen ezt az embert nézhetnék kattantnak is, amiért játssza a szamurájt Amerikában a XXI. században, megy és kinyír mindenkit, és elgondolkozhatunk rajta, hogy miért szolgál 1 mestert (aki nem is akart a mestere lenni)...
mégis, költői
nem véletlen, hogy ezt a szót leírtam már korábban is
J. J. úgy tud megragadni "hétköznapi" ('Paterson', 'Broken Flowers') sztorikat és karaktereket, hogy felemeli és megnemesíti őket
elkezdesz rácsodálkozni az életed és az egyszerű dolgok gyönyörűségére
azt hiszem, nekem ezt adja J. J.
ez a film pedig szól a hitről, a becsületről, a tiszteletről, a tisztességről és az adott szó erejéről
(zárójelben: magyar szinkronnal is remek; Gesztesi Károly fantasztikus Szk. hangjaként)
a filmet szeretném az édesapámnak dedikálni, aki maga is fanatikus galambász
senki - aki nem foglalkozik a galambokkal - nem értheti meg azt, hogy mennyi örömet okoznak ezek az állatok...
(Fotó: oneroomwithaview.co)
(2019. május 18.)
