Vezess helyettem / Doraibu mai kâ / Drive My Car (2021)
azt hiszem, egy könyv elolvasása után sajnos nem mondhatom azt, hogy Haruki Murakami-rajongó lettem
de közben meg azt hiszem, igen
álmodom arról a nagy könyvespolcról, ahol elférnek még könyvek
időről, amikor CSAK olvasni fogok
pénzről, amin mindent megveszek, amit el akarok olvasni
vagy ismét csak az időről, amikor könyvtárba járok és kiveszek mindent, majd lesz időm elolvasni és időben visszavinni is ezeket a könyveket :P
a mű, ami így behúzott, az ’A színtelen Tazaki Cukuru és zarándokévei’ voltak
csodálatos, zseniális!
nem szokványos, de hát miért is lenne az?!
hiszen egy japán íróról beszélnünk, igen sajátos világgal, történetekkel
magány és vágyódás
depresszió és szerelem
álom és valóság
erotika…
igazából az életről ír, olyan dolgokról, amik akár velünk (bárkivel) is megeshetnének – de teszi ezt olyan különleges módon, ami semmihez és senkihez nem hasonlítható
még egyszer mondom: egy műből nem ítélhetek, de nekem nagyon bejött
épp emiatt felkaptam a fejem, amikor kiderült, hogy az idei Oscarra a japánok a ’Drive My Car’ (’Doraibu mai kā’) című novellájából (a ’Férfiak nők nélkül’ c. kötet egyik műve) készült filmet nevezik
nyert is egy csomó díjat – köztük az Oscart is, természetesen (mint legjobb idegen nyelvű film) + Golden Globe-ot, és Cannes-ban is tarolt, 4 elismeréssel mentek haza
rövid leszek: hibátlan film
+ infó: NEM a finnyogóknak
ez egy művészfilm
lassú, hosszú, nagyon hosszú (és igen, meg lehetett volna vágni, de szerintem jó, hogy nem tették – nekem max. az utolsó harmada/negyede volt kicsit lassan csordogáló – de az meg azért kellett, hogy üssön a vége)
a film nagyon sokrétű – emiatt is hosszú
egyrészt egy óriási szerelemnek (annak tűnik… és valahol az is) és házasságnak a története, ami egy drámai ponttal (a nő/feleség halálával) véget ér
majd kiderül ez-az…
mondjuk, már közben is
hogy nem mind az, aminek látszik
de ennek ellenére annyira kedvesek egymáshoz, annyira szeretetteljes, sőt, szerelemmel és erotikával, vonzódással teli ez a kapcsolat… el sem hiszed, hogy ennyi ideje házasok
tiszta tűz az egész
a másik sík: kettejük művészete
a pasi, Yūsuke (Hidetoshi Nishijima) színész-rendező; alkotó ember
olyan színdarabokon (és –ban) dolgozik, amelyek soknyelvűek
értsd: minden szereplő a saját nyelvén mondja a sorait, de együtt (több nyelven) adják elő a darabot (az elején pl. a ’Godotra várva’-t, majd a ’Ványa bácsi’-t)
a nő, Oto (Reika Kirishima) tévés forgatókönyveket ír, sorozatokhoz
őrületesen jó sztorikat talál ki, amelyeket szex közben mesél el a férjének, eléggé hitelesen és nagy átéléssel :D
a film elején elhangzó – és a film során kibontakozó „mese” (történet) eszméletlen jó, imádtam!
igazából semmi extra, eleinte erotikus románcnak tűnik, aztán hirtelen thrillerré fordul át
akárki ki tudna ilyet találni
de mégsem… és maga az előadás is sokat nyom rajta
a nő halálával a sztori a legjobb ponton marad abba, de mint feljebb írtam, kiderül majd a folytatás/befejezés is, nem is akárhogyan…
a férj összeomlik szeretett felesége elvesztésekor – még akkor is, ha rajtakapja egy másik pasival (nem buktatja le, és nem is derül ki, ki a szerető, de esélyes, hogy egy fiatal, tehetséges színész)
eltelik 2 év és szeretett kis piros Saabján Hirosimába megy, ahol a ’Ványa bácsi’ multilingual (soknyelvű) rendezésére kérik fel
itt indul egy újabb szint, egy másik történet
a kapocs a régi történettel, a film első negyedével: a fiatal színész, aki castingra jelentkezik, és végül ő kapja Ványa szerepét (szerintem elsősorban a kihívás és a nehézség miatt) – Y. szeretné kicsit megszivatni (a félrelépés vélt vagy valós ténye miatt) + tesztelni
látjuk a sokszínű, soknyelvű alkotógárdát, a színészeket – köztük egy néma nőt is, aki (később kiderül) a helyi rendezőasszisztens felesége
elmondhatatlan csoda azt látni, ahogy ő jelelve AD ELŐ és mond el mindent
mivel hall, tudja, mikor ér véget a másik karakter mondata – ő meg jelelve válaszol, mondja a saját „szövegét”
a próbafolyamat elsősorban olvasópróbákból áll, hosszú-hosszú ideig, ami bizonyos emberekből (természetesen a fiatal színészből is) bosszúságot vált ki (ja, meg amúgy sem érzi sem elég jónak, sem elég tapasztaltnak magát Ványa szerepére…)
a következő sík az utazások története
Y. egy kb. 1 órányi távolságra lévő szigeten kér/kap szállást, ugyanis a kocsiban szereti hallgatni a darabot, mondani a sorait (báááár, ebben a darabban most nem osztott szerepet magának – aztán mégis csak kap…)
ez régi, kedvelt módszere
szeretné érezni a ritmust, a tempót, tudni mindenki sorait
az itteni stáb nem engedi neki, hogy saját maga vezessen minden nap oda-vissza (van oka, de hosszú, nem írom le), ezért kap egy sofőrt
aki egy nő, Misaki (Tōko Miura)
M. reggel érte megy 8-ra, vezet, hallgatja az unalmas kazettákon a szöveget (aztán kiderül, hogy nem unja ;)), megvárja a pasit, akár késő estig – és hazaviszi
sokáig nem beszélnek, sőt, Y. kivan, dühös, hogy más vezet, nem ő
aztán – természetesen, ahogy annak lennie kell ;) – összebarátkoznak
de ezek igazából beszélgetések
ne ilyen európai, összeborulós, együtt ivós-nevetős barátságra gondoljunk, kérem – hanem párbeszédekre
az is szűkszavú
de mély
annyira baráti lesz a viszony, hogy még cigire is rágyújthat a sofőr a kocsiban – meg akkor már persze Y. is
meg amikor mellé ül, nem mögé – az is sokat jelent már
az meg, amikor a rendezőasszisztens (+ a néma felesége) vendégségbe hívja őket és ott agyon dicséri M.-t, az már szinte durva :D
(tudva, látva, hogy „érzéketlen” japánok)
van egy kis szál Y. és a fiatal színész között – természetesen a darabról, az alkotásról, a művészetről… és Otoról, az emlékéről
akár ki is találhattátok: ez a színész fejezi be Oto szex közbeni történetét (és elég fordulatos + meglepő lesz a vége), vagyis teljesen egyértelművé válik, hogy a végén VELE csalta meg a férjét
(bár az is napvilágot lát, hogy a nőnek több szeretője is volt és Y. tudott is róluk… ki gondolta volna ezt az elején?! annyira boldogok voltak)
végül valahogy kettejük között is egyenesbe kerülnek a dolgok (annak köszönhetően, amiket a fiatal színész mond és AHOGY mondja azt…)
sajnos épp akkorra, amikor a fiatal színésznek elszáll az agya (mert egy csomó rajongó követi, fotózza…), rosszat tesz, és a darabból is kikerül
Y.-nak kell Ványa szerepébe beugrani és ezt nagyon nem akarja
kis gondolkodási időt kér, ekkor mennek el a sofőrrel, M.-val Hokkaidora, megnézik a gyerekkora színhelyét, pontosabban a lerombolt, eltemetett házat, amelyből ő kiszabadult, de az édesanyja odaveszett
itt jönnek a nagy titkok, vallomások (mindkét oldalról)
az ő részéről és Y. részéről is
ez a 15-20 perc – bár tudom, kellett – eléggé drámaian van beállítva, de nekem ez volt az a pont, ami ici-picit hosszú és vontatott volt
értek mindent, az üzenetét is, nem kétlem, hogy kellett ide, de kb. ekkorra én is elfáradtam
a film végén azonban ott a bemutató, ami felemel…
Y. játssza Ványát, természetesen szuperül, de még ennél is csodálatosabb a néma, jelelő nő, aki Szonya szerepét alakítja
meseszerű ez a jelent a színpadon
a mondanivalója is
egyszerűen imádtam
nagyon-nagyon megható volt
megkoronázta ezt az egészet
ha megengeditek, idézem Szonya sorait – amit jelelve mutat el Ványa bácsinak, aki összeroskadva ül egy széken…
Sz. mögötte áll, a karjai hátulról nyúlnak előre, Ványa mellkasa elé, úgy jelel
szinte átölelve őt
<3
„Mit csináljunk? Élni kell! És élni fogunk, Ványa bácsi. Végigéljük a napok, az esték hosszú-hosszú sorát; türelmesen elviseljük a megpróbáltatásokat, amelyekkel sújt a sors; nyugalmat nem ismerve dolgozni fogunk másokért most is, öregkorunkban is, ha meg üt az óránk, békésen meghalunk, és ott, a síron túl, majd azt mondjuk, hogy szenvedtünk, sírtunk, sok volt a bánatunk, és az isten megsajnál bennünket, és mi ketten - te meg én, drága bácsikám - megérjük ott a gyönyörű szép, fényes életet, örülni fogunk, meghatott mosollyal tekintünk vissza majd mostani boldogtalanságunkra - és megpihenünk. Én hiszek ebben bácsikám, forrón, szenvedélyesen hiszek... Megpihenünk.
Megpihenünk! Halljuk majd az angyalokat, és látjuk a csupa gyémánt eget, és látjuk, hogy minden földi rossz, minden szenvedésünk elmerül az irgalomban, amely betölti az egész világot, s olyan csendes, szelíd és édes lesz az életünk, mint a cirógatás. Én hiszek ebben... Szegény, szegény Ványa bácsi, sírsz... Nem ismerted az örömet világéletedben, de várjál, Ványa bácsi, várj... Megpihenünk... Megpihenünk!”
hát nem fantasztikus Csehov?!
még kérdés, miért imádok mindent tőle?!
annyira depis, annyira melankolikus – az örömről, a boldogságról is úgy beszél, hogy közben zokogsz, a szíved megszakad…
ehhez azonban, hogy ez működjön és üssön, kell Murakami, aki mindezt ÍGY megírta
kell Ryusuke Hamaguchi, aki ezt ÍGY megrendezte
és a szereplők is, természetesen, akik ezt ÍGY előadják
a film szerintem akár itt is véget érhetne, de van még 1-2 képkocka, ahol M.-t látjuk, immáron Koreában
épp bevásárol
majd kimegy, beül a kocsijába, ami a kis piros Saab 900 Turbo – nem derül ki, Y. neki adta-e vagy éppen együtt vannak, mint egy pár (nem hiszem, a lánya lehetne és úgy is tekintett rá szerintem); de kizárni sem lehet ez
ha Y. neki adta – és szerintem így van – az azonban nagyon nagy szó, nagy elismerés!!
illetve a kocsiban vár rá egy kutyus, ami nagyon emlékeztet a rendezőasszisztens és a néma felesé kutyájára, akivel M. játszott a vacsora alatt
ebben sem vagyok biztos, hogy ugyanaz-e
ki tudja?! lehet
de nem is fontos
ez csak egy kis levezetés, oldandó az előző jelenet erejét és drámaiságát, de mondom, nekem nem hiányzott
nagyon szeretném elolvasni az eredeti novellát it (ami vagy 40 oldal a kötetben), most már nagyon érdekel, hogy ott milyen
de ez a megvalósítás a filmben 10/10-es volt nekem
a mai napig bennem él a hangulata, az ereje
ezek a sokszínű „szintek”, szálak… és igen, Japánba is nagyon vágyok, már régóta
szóval, azt mondom, üljünk autóba, toljuk neki, és csak menjünk, menjünk… gyorsabban, mint az élet…
(Fotó: latimes.com)
(2022. április 19.)
