Sam Mandes nekem egy olyan rendező, mint aki inkább zeneszerző…
ez a gondolat most jutott eszembe és gyorsan rákerestem, nem tanult-e zenét, nem játszik-e valamilyen hangszeren
ilyen infót nem találtam, de azt igen, hogy számos (nagyon sok!!) musicalt vitt színpadra Londonban és nagyon méltatták érte
szóval: ért a zenéhez
a fent említett gondolat azért ütött szöget a fejembe, mert a filmjeit olyan szinten jól és szépen komponálja meg, mintha szimfóniák lennének
van ívük, van hangulatuk, vannak fentek és lentek, mintha különböző tételek lennének – és mégis, nagyon összetartoznak, összeállnak, egy egységgé kovácsolódnak… ahogy azt a szó eredeti jelentése (összhang) is tükrözi
és mindegy, hogy fordulatos akcióról van-e szó (’Skyfall’, ’Spectre’), morbid humorú drámáról – amiből kultfilm lesz (’American Beauty’), romantikus drámáról (’Revolutionary Road’) vagy háborús filmről (’1917’ – kritika a blogon ;)) – minden összeáll, mint a tételek vagy a felvonások
jól rendez, jól „komponál”
szinte hihetetlen, hogy csak az ’American Beauty’-ért kapott Oscart (mint legjobb rendező), az ’1917’-ért nem, pedig ha valamiért, azért nagyon kellett volna, hogy kapjon
az egy rendezői (és operatőri) mestermű!!
talán sokan tudjátok, hogy jóideig Kate Winslet volt a felesége, akivel van egy közös gyermekük is
a mostani filmkritikám egy olyan filmről szól, amit Mendes rendezett, Kate a főszereplő – és ekkor még javában együtt voltak (talán boldogan… nem tudni, mert 2 év múlva már nyilvános volt, hogy bajok vannak a házasságukkal :()
amiért még fontos ez a film:
Kate és Leó – Rose és Jack… a Nagy Páros visszatért a vászonra az 1997-es ’Titanic’ után… mindannyiunk örömére <3
a ’Revolutionary Road’ Richard Yates regényéből készült és az ’50-es években játszódik
itt ez a kedves, szimpatikus házaspár, aki a kertvárosban él egy gyönyörű környéken, gyönyörű házban
a férj dolgozik, a nő neveli a két gyermeküket
minden happy és habos-babos…
…látszólag
de valójában semmi nem az: a pasi utálja a melóját, céltalannak érzi az életét, már nemigazán kívánja a nejét (meg is csalja), miközben a nő szétunja az agyát otthon, van egy nemlétező színészi „karrierje”, ami egy csőd, szóval nem dolgozik, a házban van
a körülöttük lévő emberek, családok náluk sokkal egyszerűbbek (nem u.azon a szellemi szinten vannak :P), persze, össze-összejárnak, de nem igazi barátságok ezek
úgy tűnik, bedőlőben a házasság, amikor is az asszonykának eszébe jut egy szuper ötlet: költözzenek Párizsba (a férje ott katonáskodott és imádta)
sőőőőt, ezt tetézendő (ha ez már magában nem lenne elég ;)), felajánlja, hogy a férje ne dolgozzon semmit, kvázi, élje meg az „alkotói válságot” :D, találja ki, mit szeretne, mivel foglalkozna a legszívesebben – majd ő dolgozik (a titkárnők sokat keresnek ott…)
természetesen nem mesélem el az egész filmet – sosem szoktam –, már csak azért sem, mert innentől vesznek igazán érdekes fordulatot a dolgok
ebből a merész, először majdnem lefújt ötletből úgy tűnik, mégis valóság lesz: hogyan éli meg ezt a feleség, hogyan készül, lelkesedik; konkrétan – beleszépül a gondolatba is
a változás reményébe…
az ÚJ ÉLET reményébe…
és hogyan változtatja meg ez a férjet, hogyan lesz menő arc belőle
plusz: hogyan reagálnak a szomszédok (a „baráti” pár, ahol a férj, David Harbour (helló, ’Stranger Things’ ;)) konkrétan szerelmes az elragadó és szép nőbe), a kollégák
csodálatos látni ezt az egészet… és azt mondanám, hogy ez már magában szinte elég is lenne, de természetesen beáll egy fordulat: mind a férj életében, mind az asszony életében történik valami, ami miatt itt „kell”, itt érdemes maradniuk…
és ezek után megnézhetjük azt, hogy EZ hogyan változtatja meg őket, hogyan reagálnak rá… és az említett környezet is
olyan spektruma az érzelmeknek, olyan viharok, olyan kibékülések, aztán újabb, még súlyosabb viharok… hogy nézni is fájdalmas, mégis, csodálatos… hiszen két tökéletes alakítást láthatunk (közülük is kiemelkedik Winslet)
fontos közbeékelnem, hogy az egész fals, álságos környezetben egy, csak egy ember van, aki mindig az igazat mondja (Michael Shannon) – ő egy fiatalember, aki most jött ki a pszichiátriáról, ergo „bolond”… és a bolondok ugye mondhatnak igazat…
eszméletlenül jól játszik, tökéletesen (de eddig is tiszteltem, imádtam őt – szóval nem meglepő, hogy már fiatalon is ennyire jó volt)
gyötrelmes, borzalmas látni, hogy az irigy szomszédok, barátok, kollégák hogyan igazolják magukat, hogyan fordulnak át… hogyan racionalizálja mindenki, hogy „ő előre sejtette, hogy ez túl meredek ötlet és úgysem lesz semmi belőle”
és ez elmegy egészen odáig, hogy egyesek konkrétan megtagadják őket, letagadják, hogy egykor barátok voltak (ebben élen jár a Kathy Bates által alakított ingatlanos, akitől a házukat vették és időközben barátokká váltak – az ő fia amúgy M. S.), „kiradírozzák” kb. a létezésüket is
„ne beszéljünk többet róluk” – és kész
mert nem csak az történik, hogy nem mennek el, nem utaznak, hanem ennek az egésznek lesz egy drámai következménye, végkimenetele (a nő oldaláról…), ami ott lóg a levegőben
…mint az a bizonyos vihar, ami ki is tör
és a vihar utáni csend itt nagyon gyanús
fájdalmas
nehéz és vészterhes
érzed, hogy itt még nincs vége :(
értitek már, miért emlegettem a zenét Sam Mandes rendezése kapcsán?! tényleg olyan az egész, mint egy szimfónia (és OK, ehhez kellett a jó sztori is…)
az egész fájdalmasan gyönyörű, megható, emberi, megrázó – de a vége, az utolsó képsorok, úúúú… azok nagyon ütnek (az öreg hallássérült bácsival)
TOP befejezés...
igazából az egész feszültség és a sírás ott robbant ki belőlem
mennyire mesteri! mennyire sokat mond!
igen, a csend is…
mert minden zenemű után végül az marad…

(Fotó: amazon.com)

(2022. szeptember 3.)